2017. szeptember 14., csütörtök

Tekla Miller: A kubai életérzés

https://www.youtube.com/watch?v=VMp55KH_3wo

Egyedül sétálok a havannai utcákon. Sikátor sikátor hátán, zenétől hangos, omladozó negyedekben barangolok. Ki kellett jönnöm a szállodából. Tudom, elolvastam a magyar konzulátus honlapján, hogy vigyázni kell az értékekre, de legfőképp az útlevélre. Nincs mitől félnem: az útlevelemet lemásoltam és csak néhány kubai konvertibilis peso van a zsebemben.
Néhány napja vagyok itt. Az utolsó pillanatban foglaltam le az utat. Egy hely volt szabad, last minute-ben kínálták, így gyorsan lecsaptam rá. Hirtelen jött az ötlet, valami szokatlanra vágytam, valami őrültségre. Valami olyanra, amit előtte soha nem tettem volna meg. Ilyen volt egy kubai út lehetősége is.
Elváltunk. A férfi, akivel azt hittem hátralévő életemet eltöltöm, egy nap közölte, hogy mégsem rám vágyik. Az életem szétesett, nem értettem, mi is történik körülöttem. Szerintem minden rendben volt, a férjem pedig egyik napról a másikra lelépett egy másik nővel. Harminchét évesen egyedül, elváltan esélyem sincs az életem rövidtávon való rendbehozatalára. Eladtuk az otthonunkat, kifizettük a hitelünket és még maradt mindkettőnknek bőségesen. Tennem kellett valamit, ami kirángat a saját mindennapjaim széthullott darabjai közül. Bezuhantam az önsajnálat által ásott gödörbe, és nem láttam a kiutat. Egy szürke, ködös, szitáló esős januári napon éppen a buszomhoz siettem, amikor megpillantottam a Kubába csalogató plakátot az utazási iroda ablakában. A szemem sarkából figyeltem fel a színes képre, és otthon rákerestem a Google-ben. Megtaláltam az utamat és jött egy most vagy soha érzés, aminek az eredményeképpen lefoglaltam.
Vágytam valami szokatlanra, így most itt sétálok ebben a varázslatos, de kettősséggel teli, ellentmondásos országban. Mintha visszarepültem volna az időben: az utcákon a régi filmekben látott automobilnak becézett járgányok elevenednek meg. A bicitaxikat meg cocotaxikat hírből sem ismertem, de a furcsa közlekedési eszközök ellepik a sikátoros utcákat.
Nem ez a legnépszerűbb időszak Kubában. Február van, az átlaghőmérséklet 21 fok, ami kellemesen simogat a januári magyar locsogós tél után. A szállodában mindennap rendeznek valami programot, ma a szivargyárba látogattunk el. Igyekeznek a turistákat a nap huszonnégy órájában lefoglalni és minden félretett pénzük elköltéséről meggyőzni. Ma délutánra is hirdettek programot, de nem akartam a turistákkal lenni. Vágytam a nyers kubai hangulatba, a félig leomlott vakolatú épületek közé, amik színpompás múltbéli gazdagságról árulkodnak még az enyészet hatása alatt is. Az emberek furcsamód mindig mosolyognak, de nem tudom, minek örülnek ennyire. Az utcán ülnek a kalyibáik előtt, félig összedőlt épületekben élnek, messzire lerí róluk a nincstelenség.
Hálát adok a Jóistennek, hogy aránylag jó anyagi körülmények között élek, és még ha egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, de még egy ilyen drága kubai utazást is megengedhetek magamnak.
Figyelmes leszek egy kisebb embercsoportra, ahogyan körbeállnak valamit. Ahogy közelebb megyek, megállapítom, hogy a zene forrásául szolgáló ütött-kopott magnóból a salsa ritmusai dörömbölnek. A fiatalabbak táncolnak, testük a zene hullámaival mozog. Megbabonázva nézem a táncoló csapatot.
 – Senorita! Jöjjön, próbálja ki! – jön oda hozzám egy fiatal kubai fiú. Nem több huszonöt évesnél. Szép az angol kiejtése.
 – Kösz, nem! Nincs pénzem! – utasítom vissza ellenségesen. Azt is írták a konzulátus honlapján, hogy aránylag jó a közbiztonság, de óvatosnak kell lenni. Egyedül vagyok, nem úgy néz ki, mintha bántani akarna, de soha nem lehet tudni.
 – Nem kell a pénze! Lehet, hogy szegények vagyunk, de nem vagyunk koldusok! – vág vissza hibátlan angollal.
 – Elnézést… - jövök zavarba.
 – Maguk pénzes turisták azt hiszik, mindenki a pénzüket akarja. Lehet, hogy nincs olyan puccos házunk, mint az ide utazóknak, de van szívünk! – dobol az összeszorított öklével a mellkasán, jelezve, hol is található az említett szerv.
 – Nekem is van! – feleselek. Ezt nem fogom tűrni, hogy egy kubai senki megmondja nekem a tutit.
 – Akkor mutassa meg! Jöjjön és táncoljon velem – mosolyog rám fülig érő szájjal.
 – Nem tudom, hogyan kell – rázom a fejem, de a fiatal kubai megragadja a kezem és a táncolók közé húz. – Nézzen a szemembe, senorita! Engedje el magát! – kezdünk el ringani mi is a zene hullámain.
 – Nem megy… - állok meg. – Kérem, engedjen el.
 – Ez a bajuk maguknak, turistáknak.
 – Micsoda? Nincs nekem semmi bajom – próbálok ellenkezni. Kénytelen vagyok a szemébe nézni. A sötét szempár csillog a boldogságtól, ahogy mosolyog rám. Egyre jobban kezd bosszantani ezeknek az embereknek a folyamatos jókedve.
 – Dehogynem! A maguk fajta belefásul a pénzhajhászatba. Nem csinálnak mást, mint vagyonokat halmoznak fel, de közben elfelejtenek érezni. – A kubai fiatalember mozdulatait képtelen vagyok követni. Olyan, mint egy rongybaba, a csípőjét úgy rázza, mintha kapcsolatot létesített volna az árammal a konnektorban.
 – Érzem én! Csak ne mozogna olyan gyorsan! Nem tudom követni!
 – Ez a baja, senorita! – ugrál tovább a kubai rongybaba. – Nem csinál mást csak a pénzt hajszolja! Minek? Mije van magának, ami nekem nincs?
 – Van egy lakásom. – Helyesebben volt. Jelenleg nincs otthonom, kivettem egy lakást átmenetileg. Legalább addig is van hol laknom.
 – És barátai vannak?
 – Vannak – próbálom győzködni magam.
 – Hiába igyekszik hazudni, a szeme mindent elárul – vigyorog rám tovább.
 – Nem hazudok.
 – Felesleges, senorita! Legyen őszinte saját magához és élvezze egy kicsit az életet. Táncoljon úgy, mintha a szíve dobogása a zenétől függne. Érezze a salsát, senorita! – pördít meg, én meg mint egy kétballábas, majdnem rázuhanok.
 – Hagyjon békén! – lököm el magamtól és elrohanok.
A könnyeim maguktól törnek elő, ahogy a félig macskaköves, kátyús utcán futni kezdek. Alig kapok levegőt, a cipőm sarkának kopogása a betonon segít visszahozni a valóságba. Fáradtan nekidőlök a félig omladozó falnak. Miért futottam el? Ennyire fáj az igazság? Egy ismeretlen ennyire kiolvassa a tekintetemből a boldogtalanságom, hogy képtelen vagyok szembenézni az igazsággal és inkább elfutok? Azt sem bánnám, ha rám omlana a fal, láthatólag jó ideje készül egy szintbe kerülni a talajjal. De ez a kívánságom sem teljesül. Úgy tűnik, a Jóisten adott még időt a mögöttem magasodó épületnek, én pedig újabb kudarcot elkönyvelve magamban, elindulok a szálloda felé.

Egy pocsék éjszaka és unalmas délelőtt után ismét céltalanul kóborolok az ellentmondásos kubai világban. Ha ezt valakinek elmondanám, hogy unatkoztam a világnak ezen az egyáltalán nem egyhangú táján, biztosan bolondnak tartana. Igyekszem a színes épületekre, a zajos, pöfögő autókra koncentrálni és kizárni a zenét, ami bezsongja a havannai utcákat és olyan nagyon felzaklatott.
Tanultam a tegnapiakból. A cipő széttörte a lábamat, így ma egy kényelmes sarut választottam. Remélem, egy hosszú séta megteszi hatását és éjjel mély álomba szenderülök. Az időeltérés teljesen felborította a szervezetemet, ennek ellenére csak forgolódtam és nem jött az édes álom, ami a válásom óta szinte minden éjszaka elkerül.
 – Senorita! – integet valaki. – Nem gondoltam, hogy valaha visszajön!
Észrevétlenül a tegnapi térre tévedtem. A kubaiak ugyanúgy hallgatják a salsát az ütött-kopott, múzeumi darabnak is beillő magnóból, és rongybabaként ugrálnak. Mintha ugyanúgy lenne minden, mint amikor tegnap elszaladtam. Ez is olyan kubaias: mintha maga az idő állt volna meg.
 – Ne haragudjon, senorita! Nem akartam megbántani – kér bocsánatot a fiú.
 – Nem haragszom. Nem maga miatt rohantam el – mosolyodok el először őszintén az óta a kegyetlen este óta, amikor a férjem közölte, hogy beadja válópert.
 – Örülök, hogy visszajött hozzánk – mutat a körben táncoló párokra.
 – Esetleg megmutatná nekem még egyszer? – hagyja el a kérés önkéntelenül a számat, mintha a hangomat valami ismeretlen belső erő uralná.
 – Jöjjön! – kapja el a kezemet és húz magával a tömegben.
Már nem izgulok, hogy ellopják a cuccaimat. Próbálok a fiatal kubaira figyelni, aki olyan szenvedéllyel és igazi szeretettel ropja a salsát, hogyha én fele annyira tudnám olyan őszinte átéléssel élni a saját életem, soha nem válok el.
A nyaralásom hátralévő idejében mindennap elmegyek és táncolok a titokzatos kubai fiúval, aki megmutatja nekem a rejtélyes lépéseket, amiket eddig csak távolról csodáltam. Soha nem hittem volna, hogy megtanulok táncolni.
Két-három nap után sok minden természetesebbé válik, mint amikor idejöttem. Megtudtam a kubaimról, hogy Joe a beceneve, délelőttönként egy szállodában dolgozik a konyhán szinte éhbérért, de alig várja, hogy hazamenjen és táncoljon. Furcsa érzés, ahogy minden megváltozik: a roskadozó kalyibák az otthon melegét sugározzák, a sikátorok családoktól hangos, a gyönyörű erkélyeken lelógó, száradó ruhák közül életképek hangjai zengenek. Már nem kérdezem magamban, hogy mi a francért ilyen népszerű ez a hely, hanem észreveszem a színes épületeken megcsillanó napfényt, ahogy a repedések kiemelkednek, de mégis így érzem teljesnek. Már nem szitkozódom, hogy rossz az út és a cipőm sarka beakad, és majdnem felbukom miatta, hanem a kényelmes sarumban járok. Elkezdem érezni a kubaiak életszeretetét, és már nem nézek rájuk bambán, minek örülnek ennyire.
Látva az embereket, akinek semmijük sincs, de igazából mégis megvan mindenük, átértékelődik bennem a rangsor, hogy mi az igazán fontos az életben. Végre ismét sikerül szívből nevetnem, a kacagásom belengi a zsivajos havannai utcát, szinte túlszárnyalva a salsa ritmusát. Már nem lepődöm meg, hogy mindenki táncol, hanem én is velük táncolok és a szívem a zene ütemére dobog.
 – Legyen boldog, senorita! – köszön el tőlem a sötét szempár az utolsó táncunk után.
 – Köszönöm! – nyomok a tánctanárom kezébe egy kis emléket. A választ már nem várom meg, hanem ugyanúgy, mint az első napon, elrohanok. Azzal, hogy odaadom neki a volt férjemtől kapott kis ezüst medált, remélem, képes leszek elengedni a hozzá kötődő érzéseket és megpróbálok egy új életet kezdeni. Hiszek abban, hogy Joe majd odaadja egy lánynak, akinek boldogságot fog hozni.

Miközben várom, hogy felszállhassak a repülőre, visszagondolok az elmúlt tíz napra. Mikor idejöttem, nem találtam saját magam, nyakig merültem az önsajnálatban. Ez a kubai fiú, akinek az igazi nevét nem is tudom, megtanított valamit: az élet szeretetét. Végre ismét van, amiért érdemes a szívemnek dobognia. Elhatározom, hogy amint ismét Magyarország földjére lépek, keresek egy kubai salsát oktató tánciskolát.

1 megjegyzés:

  1. Nagyon aranyos történet. Jól megírtad. Tetszett az üzenete. Sajnos sok ember valóban elfelejt élni, pedig ettől ember az ember, nem? Sok sikert aa továbbiakban is!
    Puszi: V. B.

    VálaszTörlés